Besötétedett. A nap már nem sütött át a fák lombján, csak az utcalámpák adtak némi fényt. És ekkor elkezdtük, bár még nem tudtuk a játékot. Ugyanis Brúnó, Balu, és Viktor, a jó barátok azt találták ki, hogy elbújnak előlünk. Három alak osont el a fák árnyékában, és választott magának biztos búvóhelyet. Ekkor újra rabló - pandúrozni akartunk. Vártunk pár percet és mindenki megjött. Majdnem mindenki. Ugyanis a három jó barát hiányzott. Elindultunk, hogy megkeressük őket. Eltelt öt perc, de ők tovább bújtak. Ekkor éreztük, hogy kezd komolyodni a játék, s bevetettük a halálos zseblámpákat. 10 perc múlva már szapora kiabálás hallatszott az erdőből. Mi voltunk, ugyanis annyira jónak tartottuk a játékot, hogy örömünkben "visongattunk". Kutató csapatokká oszlottunk, és "reflektorokkal" (zseblámpával) pásztáztuk az erdőt. Hiába, ugyanis a barátok olyan jól ismerték a tanösvényt, hogy már bázisokat is alakítottak. És ahová nem ért fény ott keresztül kasul árnyak mozogtak, az óvatlan szemeken kívül. Ám vége lett. Vonakodva lezuhanyoztunk. Közben a kis lopakodók is "megjelentek". És megbeszéltük, hogy holnap is játsszuk a névtelen, de jó játékot.

Később mi is alakítottunk bázist. A neve Tüskevár volt, egy kis bozót. Ám a játék továbbra is megmaradt, és szentül hiszem, hogy én, és a barátom Brúnó jobban ismerjük a kis "tündércsapást", mint bárki más, és bár haza kellett jönnünk, játék ottmaradt a fejünkben és a szívünkben. Ha visszatérek, akkor biztos, hogy ezt (is) fogom játszani, és ha netán nektek is arra visz az utatok, akkor ajánlom próbáljátok ki. Ott találkozunk!

Artúr és Brúnó

Rogers iskola 5. osztály