Igaz, kicsit homályosan, de azért még emlékszem a régi szép időkre, mikor a Nagy Könyv lapjait forgatva szinte családi kupaktanácsot ültünk, hogy a következő lépést mely irányba tegyem a nagy úton, ami a további életemet szimbolizálta. Szilárd és megingathatatlan elképzeléseim persze nem jöttek össze! Csak egy helyet jelöltem meg, ahová abban az évben nem vettek fel. Az ostobák szerencsétlensége. Vagy a sors keze? Szerencsémre találtam magamnak egy OKJ-s képzést, hogy ne csak otthon üljek, és a következő évben már kicsit megfontoltabban kezdtem keresgélni. Mondhatjuk, hogy akkor azért már komolyan is vettem. Így kötöttem ki a Dunaújvárosi Főiskolán.
Vagyis DUF… mint mikor eldől egy homokkal teli zsák.
Ám ahogy a könyvet sem a fedeléről ítéli meg az ember, ugyanúgy igaz ez az iskolára is. Volt néhány ismerősöm, aki szintén oda járt, olyan is volt, aki megjárta, nem járhatta ki, elhasalt, mégis dicsérte. Gondoltam, miért ne? Masszív 170 Km választott el az otthonomtól, és további 60-70 az akkori barátnőmtől, de, ahogy a mondás is tartja: Bátraké a szerencse! Gondolom, már mindenki kitalálhatta, hogy felvettek. Örömtáncot jártam és ugráltam a szobámban, miközben reméltem, hogy senki nem látja, mert valljuk be, kicsit azért furán festett.
A legelső dolog, amiből az ember némi benyomást szerezhet - persze az ismerősök beszámolóján és a hivatalos csatornákon terjedő, általában túlfényezett információkon túl -, az a gólyatábor. Félve léptem be a kollégium ajtaján, hogy friss húsként regisztráljam magam a darálóba. Már akkor imádkoztam, hogy Csernyi tanár úr messze kerüljön el, pedig finoman szólva fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Pontosítok, valós fogalmam nem volt, csak amit meséltek, de azokban a regékben mindig úgy tüntették fel, mint magát a sátánt. Mint utóbb kiderült, tévesen. Első alkalommal hármasra vizsgáztam és meg akartak verni a többiek.
Ami azonnal megfogott, az a barátságos légkör volt. Amint beléptem a kollégiumba, mintha egy másik világba csúsztam volna át. Mindenki mosolygott, csinos lányok ültek az asztaloknál, ahol a jelenléti ívet töltöttük ki és átvettük a nekünk készített, szakonként különböző pólókat. Kiosztották a szobákat, meghallgattuk a hivatalos köszöntőt és közben valami furcsára figyeltem fel. Egyenruhás alakok sürögtek mindenfele, akik később bennünket is kalauzoltak.
Az ismerkedő esten kiderült, hogy az iskola azért jóval több, mint aminek a Nagy Könyvben feltüntették! Számos híresség és siker fűződik a városhoz, az intézményhez, de mégis fontosabb és érdekesebb volt a több száz éves diákhagyományokról szóló beszélgetés a felsősökkel. Az egyenruhásokkal. A lehetőség mindenki számára nyitott – mondták –, ha kiérdemli. Szerencsémre én kiérdemeltem, azóta is büszkén viselem az Aufom, de erről talán majd máskor… vagy személyesen.
Belevetettük magunkat a tanulásba és a bulikba, bár a vége fele a kedv és a lelkesedés jócskán alább hagyott, de erről én tehettem. Jómagam a tanári szak hírnevét öregbítem, vagyis fogom, ha leteszem az utolsó vizsgám is. Bátran állíthatom, hogy izgalmas, néha talán kissé szomorkás, máskor iszonyatosan idegesítő, mégis, összességében kellemes éveket tudhatok magam mögött.
Az intézmény rengeteget változott ezen idő alatt. Fejlődött kívül és belül. Új lehetőségekkel, szakokkal, technológiákkal igyekszik lépést tartani egy rohanó korral. Persze mindig is voltak és lesznek is dolgok, amik miatt valakinek szívmelengető, másoknak egyenesen gyűlöletes érzés lesz visszagondolni az iskolára, ahol tanul/tanult. A szomszéd nője mindig zöldebbnek látszik. Villámgyorsan tegyük hozzá, hogy az iskola nem minden! Azért az is meghatároz rengeteg dolgot, hogy az ember, a tanuló hogyan áll hozzá.
A DUF megajándékozott számtalan kellemes pillanattal és egy alappal, amin elkezdhetek építeni egy felhőkarcolót: az életemet. Nyilván másnak is megadhatja ugyanezt, de az rajtam már túlnő. Mindenki előtt számtalan lehetőség hever. Előtted is.
Te élsz velük?
Legfrissebb hozzászólások