Amikor édesapámmal életemben először kirándultunk, elragadott a falvak és kisvárosok festői békessége, a nyugalom, zéró rohanás, a hely, ahol nem nyomják a dudát, nem tipornak át sietve a másikon. Akkor határoztam el, ha felnövök, hétköznaponként keményen dolgozom majd, a hétvégéimet pedig ilyen pici helyeken töltöm majd el. Hétéves voltam. Eltelt, elmúlt, elrohant az idő. Tizennyolc lettem. A továbbtanulási könyvből úgy jelölgettem az iskolákat, mintha lottóznék. Vagy bejön vagy nem – gondoltam. Különböző intézményeket, egymásnak teljesen ellentmondó szakokat hánytam a papírra. Fogalmam sem volt, mit akarok és milyen módon. Nyár jött és tudtam, hogy valahova járni fogok, valamit biztosan tanulok is majd. Nem éreztem, egy ilyen választás súlyát.

Csütörtök volt, hajnalodott, álmosan bóklásztam az Interneten. Volt már ilyen máskor is. Felugró ablak valahonnan. Károly Róbert Főiskola. Általában bezárom. Most valamiért nem tettem. Tovább klikkeltem. Varázslat következett. Zöld környezet, gyönyörű épület, baba megőrző (amelyre nekem éppen nem volt szükségem, de ettől másoknak még lehetett), érdekes tanulnivalók. 
Félálomban már repültem is. Vissza egy másik helyszínre és ismét hétéves voltam. Millió emlék suhant át az agyamon, a gyermekkori kirándulás emlékei, és tudtam, megtaláltam. Erre vágytam. Itt akarok eltölteni négy évet. Tovább olvastam. Rádöbbentem, mi érdekel. A felvételi határidő már lejárt. Várok egy évet erre az élményre – gondoltam és jelentkeztem. Felvettek. Ma is ugyanezt tenném.

Élményeket és emlékeket szereztem, melyekről tudom, elkísérnek. Kommunikációs készségfejlesztő tréninget, önismereti kiképzést kaptam. És tizenöt fantasztikus embert az ország tizenöt különböző pontjáról. Önzetlenül segítettünk egymásnak. Ha kellett nevettünk. Szidtunk. Lökdöstük a másikat. Összekovácsolódtunk. Négy éve várok minden alkalmat, mikor indulhatok. Budapestről egy óra alatt megérkezem. Pesten még dugóban ülnék. Ez itt igazi megnyugvás. Elszakadás a sietős város környezettől. Vissza a természetbe. A klubban megiszom a kávémat. Eszem a szendvicsemet. Szimplán reggelizem. A neten átfutom a leveleimet. Mellettem srácok csocsóznak. A háttérben zene szól. Elindulok órára és várom, hogy kezdődjön. Emlékszem, az első előadások elején megláttam a korosodó oktatót. Eldöntöttem, az első szünetnél lelépek. Nem léptem. Vártam, hogy folytatódjon. Sőt, ne legyen vége. Négy órán át dőltem a nevetéstől. Négy óra alatt annyit tanultam, mint mások két hét alatt.

Ebédidő. Jót ettem. Leülök a padra. Újabb kávé. A nap süti az arcomat. A patak csobog. Fiatalok viháncolnak. Élvezem, hogy itt lehetek. Kiszakadok az monoton városi nyüzsgésből. Átadom magam a pillanatnak. A tudásnak. A természetnek. Itt van energiám végig gondolni mindent. Sok fontos döntést hoztam itt. Sorsfordító légkör ez. Mások is így érzik. Meg akarok bukni – gondolom milliószor. Aztán eszembe jut, hogy kreditrendszer van. Maradnék. Sokáig. Még. Feltöltődni. Bölcsebbé válni. Örömmel, hogy szinte észre sem veszem. Levelezőre járok. Nappalira lenne az igazi. Így sem rossz. Mindenesetre köszönöm. Szeretem. Igazán.