Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Éppen nagykorú fiatal-felnőtt középiskolás fiú zötykölődik a vonaton. December van – hajnali 4 óra körül jár a mutató. Már több mint egy órája ébren van, ilyenkor kell kelnie ahhoz, hogy 4,5 óra alatt felérjen Egerbe, a főiskolájára. Nem szereti ezt az utat, sőt, kifejezetten utálja. Vacog, didereg (más ilyenkor még alszik!), ráncolja homlokát, ellenkezik a széllel – s talán azzal is, hogy ezt az „utat” választotta; már ami az iskolát és a szakot illeti…
Történelem? Szerette – kétségtelen. Tudta, ismerte, tanulta is? Ezekhez már férhet némi aggály. Most mégis az Eszterházy Károly Főiskola Líceumába baktat, ahol történelmet fog hallgatni az elkövetkezendő pár évben. Idegen minden: a táj, az emberek, az iskola. Otthon sincs minden rendben, a barátnőjével is gyakran veszekszik. Rossz kezdet…
Kezdet? Most volt – tisztán emlékszik. Pedig eltelt azóta három év… A fiú immár a szakdolgozatát írja, kutat, „történész-palánta”. S vissza-visszamereng az elröppent évekre, a fagyos hajnali vonatozásokra, és – érthetetlen módon – jókedvvel meséli ismerőseinek: „annak is megvolt a maga hangulata”. A történelem már nem misztikum, hanem a szeretett és érteni vélt szenvedélye lett. A folyosókon már nem félszegen mászkál – hanem egészséges önbizalommal: igen, itt tanulok! Abban az iskolában, mely már a 18. század közepén nívós képzést nyújtott a tanulni vágyóknak, majd a 19. század elején elsőként indította útjára a magyar nyelvű tanítóképzést. Számtalan „kiművelt emberfő” (köztük Gárdonyi Géza is) lépkedett e gyönyörű, hatalmas épület folyosóin, s szívta magába, ivódott belé az a megmagyarázhatatlanul különös érzés, amit ezek az egyszerű fehér falak árasztanak magukból. Vajon másnak is ilyen kedves volt ezeknek a vaskos ajtóknak a nyikorgása, mint nekem? – elmélkedett a fiú, ahogy belépett az előadóba. Itt tanította Kriston tanár úr, ’ki példázta számára mi az a felkészültség, precizitás, pontosság. Ebben az iskolában kapta útravalónak a legelső óráján Besze tanár úrtól – kinek eltávozása óriási űrt hagyott maga után – Andre Gide szavait: „Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik, megtalálták azt”. Talán semmi más könyv, esszé, vagy más tudományos nem vitte közelebb szakmájához, s annak elemi lényegéhez, mint ez a gondolat. Bámulta, csodálta és gyakran irigyelte tanárait. Remek emberek – gondolta sokszor, majd e gondolatot elhomályosította rögtön a következő: és belőlem vajon milyen ember lesz?
A kérdés megválaszolása még várat magára. Azonban úgy hiszem, hogy a fiú révbe ért. A számtalanszor átismételt évszámok, a kezdetben ellenszenvvel, később egyre nagyobb kedvvel és egyre nagyobb mennyiségben olvasott szakirodalom (és irodalom) mind-mind egy kicsit közelebb vitte ahhoz, hogy talán ő is egyszer egy olyan „remek ember” legyen, mint az Eszterházy Károly Főiskola Történeti Tanszékének tanárai – kiket mélyen tisztel. Ez az iskola példáképeket állít a jövő generációi elé. Ezeknek az embereknek és ennek az iskolának köszönhetően rájött a fiú, hogy nem a tökéletes igazságot, nem az örök fiatalságot, vagy a legtökéletesebb életcélt kell keresnie – hanem saját magát. Mondhatjuk azt is – Juhász Gyula után szabadon –, hogy „…mert benne élek minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és az egész elhibázott életben”… És megtanulta szeretni a rideg falakat…