Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

   Szeretek néha elmerengni a múlton. Az emlékek a legváratlanabb pillanatokban törnek ránk, mikor nem is számítunk rájuk. Most a régi iskolámról emlékezem.
   Gyöngyösön, a 6-os számú általánosba jártam. Azóta sok év telt el, ma már Egressy Béni Általános Iskolának nevezik. Sok minden megváltozott azóta – többek közt én is. De ha elsétálok a régi sulim mellett, s betekintek az udvaron szaladgáló gyerekekre, gyakran elmosolyodok magamban. Egyszer én is voltam gyermek.
   Nem emlékszem már, hogy például mit tanultam kémiából, vagy ének-zenéből. De a régi csínyek még most is gyakran eszembe jutnak. Azokat nem felejti el könnyen az ember.
   Hogy az ének tanárnak a székét krétaporral hintettük be, s milyen jól is mutatott a fekete szoknyáján. Azaz hogy mutatott volna, ha nem veszi észre időben, és nem zavar fel minket az igazgatóhoz.
   Vagy mikor fizika óra előtt – elektromos kísérlet gyanánt – a konnektor két kimenetét egymásba kötöttük egy szál vezetékkel. Azt tartják, azóta is gondok vannak az iskolában áram-ügyben. Természetesen újfent az igazgatónál vendégeskedtünk.
   Aztán a régi osztálytársakat se lehet feledni.
   Ági néni (az osztályfőnök) színházba vitt bennünket, s valaki megkérdezte: „Mit nézünk?” Ági néni azt mondta: „Szent Péter esernyőjét.” Erre Lacika beletúrt a táskájába, szépen felállt a helyéről, terpeszbe ugrott, kitárta az esernyőjét és elkiáltotta magát: „Az én esernyőmet is meg lehet nézni! Ingyé van!” Ági néni sem állta meg nevetés nélkül. Lacika meg azóta is rajong az irodalomért…
   Vagy ott volt szegény Norbi gyerek. Neki vörös volt a haja, mint a családjában mindenkinek. A nagyobbak persze mindig cikizték emiatt. Gyakran el akarták kapni suli után, de ő aztán tudott futni! Később rájött, hogy a villámhárítón fel tud mászni a tornaterem tetejére, s oda nem mennek utána. Istenem, hány órát eltölthetett ott magában! Most valami nagymenő a MOL-nál…
   De Csabira is szívesen gondolok vissza. Kövér kisgyerek volt, éppen ezért nagyon szerettünk vele birkózni. Ha elgáncsoltuk, mindig olyan jókat csattant a folyosón. Ő volt a labda, a cél pedig az, hogy ki tud több „touch down”-t szerezni egy meccsen. Persze csak játék volt az egész. Csabi azóta lefogyott, s most könyvtárosként dolgozik egy középsuliban.
   Aztán az első szerelmét sem felejti az ember. Hihetetlen, milyen fiatalon meg tud bolondulni valaki...
   Talán ötödikesek lehettünk, mikor rájöttem, hogy odavagyok Reniért, az osztálytársamért. Ő éppen hetes volt, így bent maradhatott a teremben szünet alatt. Én hátra lopóztam és bezörgettem az ablakon. Kezemben pár szál virág, amit épp most csentem a szomszéd ház elől. Reni kinyitotta az ablakot. Éppen a növényeket locsolta odabent, kezében kancsó víz. Csak lesett rám, nem tudta, mit akarok. Aztán nagy nehezen kinyögtem: „Reni, én szerelmes vagyok beléd!”, s tartottam felé a csokor virágot. Reni továbbra is bámult bamba tekintettel, majd pár pillanat múlva – viszonzásul őszinteségemért – fejen zúdított a kancsóban lévő vízzel. Akkor tanultam meg, hogy sosem szabad szerelmet vallani olyan lánynak, aki éppen virágokat öntöz.
   Lassan tíz év múlik, hogy elballagtunk. Olykor még látom a régi csibészeket is, de már mind megváltoztunk. Némelyüknek már családja van. Legtöbbjükkel csak váltunk pár szót, hogy „hogy vagy?”, vagy „mit csinálsz?”, aztán megyünk tovább, ahogyan az idő is. De vannak barátságok, amik nem múlnak el sohasem. Melyek láncait nem őrli meg az idő vaskereke, s elszakíthatatlanul fognak össze bennünket egy életen keresztül.
   Az általános iskola nekem sosem arról szólt, hogy mennyit tanultam, hány ötöst vittem haza, vagy éppen milyen jól viselkedtem. Aki igazi gyerek, azt inkább a játék, a barátok, a csínyek érdeklik. Az együtt töltött évek mindig emlékeztetnek arra, milyen jó is volt gyereknek lenni, s milyen jó is volt itt tölteni az általános iskolás esztendőket.