Felnőtt koromban egyetlen egyszer volt rajtam jelmez és az sem farsangkor, hanem az esküvőmön.
Minden olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Habos-babos csipkés, földig érő kosaras. A ruha csodás volt, nekem is tetszett.
Hajam életemben először vörös, fejemen fátyol és koszorú, arcomon smink, kezemben magam álmodta csokor. Szép voltam, ilyennek is láttam magam akkor.
Néhány évvel később az új kolléganőimmel felidéztük a hajdani szépidőket és esküvőnket.
Büszkén mutattam is magamról egy esküvői fotót, amitől nekik leesett az álluk.
– Ez tényleg te vagy? Ha nem te mondanád el se hinnénk. Ne haragudj, de most jobban nézel ki, mint akkor.
Riadtan kaptam ki kezükből a képet, úgy téve, mintha tévedés történt volna.
– Bocs csajok, ez nem az esküvői fotóm. Véletlenül összekevertem egy farsangival, amikor
a buli kedvéért anyukám esküvői ruháját öltöttem magamra.
– Hát nem igazán hittük, hogy igazi esküvői fotó – mentegetőztek. – Nézd már meg azt a sminket, valami pancser volt, aki csinálta.
Na azóta, nem sminkelem magam!