Játék az emlékekkel.. Talán így kezdenék bele a mondókámba, hiszen most egy kis betekintést próbálok nyújtani az általános iskolám mindennapjaiba. István Király Általános Iskola névre hallgat a 2. otthonom, és Fehérvár egyik legcsendesebb szegletében található. Sok-sok pótmama és pótpapa alkotja, akik mindannyian adtak valamit ahhoz, hogy lehetőleg jó irányba fejlődjünk. Egészen meglepő, hogy picit idősebb fejjel mennyire fura érzés veszi az embert birtokába, amikor visszamegy élete egyik legfontosabb színteréhez.

Közeledvén a bejárathoz, az első dolog, ami feltűnik az embernek, az a porta színpompája. Hány dolgos kis kéz túlórázott, hogy Ottó bácsi és Mónika néni segédletével az a pár másodpercnyi jóérzés fogja el az embert, amikor ránéz az üvegre festett képekre.. Ha ez a 2 ember nem lett volna, talán soha nem foglalkozom komolyabban a festészettel, és veszendőbe megy egy olyan képességem, amivel másnak is örömöt tudok szerezni. Ha folytatom utam, megérkezem az aulába, ahol a lépcső melletti üvegszekrény képein tovább merenghet a látogató. Farsang, karácsony, ballagás…Minden, ami egy élő-lélegző iskolát bemutat. Eszembe jut az a farsangi buli, amikor könyvtáros Kati néni megkért, hogy én legyek a Didzsé:) Már 2 héttel a buli előtt lázasan szerkesztettem a kazettákat. Mindennel számoltam, csak azzal nem, hogy a nagy napon lesz mazsorett bemutató is a buli előtt, és nekem kell majd kezelni egy teljesen ismeretlen hifit. Látni kellett volna a szülők arcát, amikor véletlenül rossz gombot nyomtam meg (sokadjára) és a CD-jük helyett megszólalt a Tankcsapda:) 2 percnyi lincshangulat után rájöttem, hogy nem ez lesz a szakmám.

Másik kép, másik esemény...Megjött a Mikulás! Azon a télen már nyolcadikosként felkértek Saci néniék, hogy én öltözzek be annak a kedves öregembernek a munkaruhájába (aki természetesen létezik, csak éppen elfoglalt volt;), és látogassam meg az elsősöket. Persze a ruhába négyszer belefértem volna, de a kinézeten mégis a sportcipő torzította némiképp… Ezzel a kellékkel talán már megmagyarázható volt, hogy miért ilyen vézna idén a Mikulás:) Ez ugyanakkor semmit nem rontott a szaloncukor ízén, és a csillogó tekintetek összképén, akik teljes áhítattal várták azt a kedves idegent. Volt valami egészen tiszta és őszinte azokban a tekintetekben, ami ezt az emléket máig az egyik legfontosabb mementómmá emelte.

Felmegyek az emeletre, hogy onnan letekintsek az aulára. Pillanatról-pillanatra eszembe jut a királyválasztás eredményhirdetése. Összecsődült az iskola minden lakója, ott álltam középen másik 2 jelölttársammal (én a 7.C jelöltje voltam). Feszült a hangulat, nagy csend, majd elkezdik felolvasni a szavazás eredményét. Hirtelen nagy ujjongás, majd hozzák felém a palástot a koronával. El sem akartam hinni.. megnyertem. Abban a pillanatban vált tisztává, hogy az ígéretek részén túl vagyunk.. most kell beváltani őket és ez a nagyobb falat. Természetesen nem tudtam minden megvalósítani, és lehet arra fogni, hogy 8.-ban az ember már inkább a továbbtanulással van elfoglalva, de most nem ez a lényeg. Sokkal inkább, hogy ez számomra egy életre szóló tanulsággá vált. Egyszerű tanulság, de fontos: A kevesebb, több.

Mászkálok a folyosón, majd elmegyek egy osztályterem előtt és megtorpanok. Ez az az osztály, ahol a Kedvesem is tanult. Elmosolyodom és hirtelen átfut rajtam a gondolat, hogy vajon a gyerekem is itt fog-e majd járkálni, és elmélkedni azokon a dolgokon, amiken most én. Minden szeglet át van itatva emlékekkel, és minden pótmamámról-pótpapámról zenghetnék ódákat, de ettől most el kell tekintsetek. Ugyanígy elmondhatnám a szokásos közhelyeket, hogy kifogástalan oktatást kaptunk, de ez nem fogná meg az iskolánk lényegét. Ez nem lenne extra, mert ez alapkritérium, és pont az a pici plusz, azok a sajátos kis történetek-tanulságok azok, amik egyedivé tesznek egy iskolát. Ha meg kellene határoznom, hogy mi az, ami ezt a sulit megkülönbözteti a többitől? Az, hogy ez a suli nem csak tanít… Ez a suli nevel.