Fő a részvétel
Utolsó évünk volt az általánosban. Minden évben beöltöztünk. Bennünk élt a versenyszellem, a remény: hátha nyerünk. De a díjat, a nagy tábla csokit hol egy Micimackó, hol egy madárijesztő majszolta el.
– Ez az utolsó farsangunk – kérlelt barátnőm. – Ne hagyjuk ki.
– Tudod már, minek fogsz öltözni?
– Még nem.
Szokásos kérdésre szokásos válasz. Ezúttal is az utolsó pillanatban született meg az ötlet.
– Öltözzünk be együtt – javasoltam. – Legyünk katonák.
Nem volt jobb ötlete, ebben maradtunk. Este mindketten kerestük a jelmeznek valót. Másnap – a jelmezbál előtt nem sokkal – az öltözőben leltároztuk szerzeményeinket. Úgy tűnt, minden adott a katonásdihoz.
Én felvettem apa terepmintás nadrágját, ingét és surranóját. Egyik se az én méretem volt. Az ingbe és a nadrágba kétszer belefértem volna, a surranóból kicsúszkált a lábam, sapkám pedig folyton az orromra bukott. Barátnőm is úgy nézett ki, akár egy kerti törpe az óriás pizsamájában.
Bal kezemben vízipisztollyal, másikban egy mankóval indultam a csatamezőre. De barátnőm még elővett három festékes tégelyt. Zöldet, barnát, feketét.
– Ezt ne – tiltakoztam.
– Dehogynem – mosolygott rám, és rámaszatolt arcomra. – Csak egy kicsit.
Persze. Csak egy kicsit. Addig abba se hagytuk a festést, míg tiszta foltot láttunk egymáson. Mire végeztünk, a verseny már tartott. Sőt! Mire beértünk a terembe, a színpad üres volt. Mintha csak ránk várt volna. A nézőtér viszont tömve volt.
Alig bírtunk lépni a hatalmas surranókban. Akárha dagonyában gázoltunk volna. Átkaroltuk egymás derekát, és úgy vonszoltuk magunkat, mint két hadisérült. Kétrét görnyedtünk a nevetéstől. Zengett tőlünk a terem. És azoktól is, akiket eltaláltam vízipisztolyommal. A mankó se könnyítette meg dolgunkat. Túl magas volt, és csúszott a padlón. Míg megmutattuk magunkat, annyiszor összecsuklott a lábunk, akár két gumibabának.
Vihorászva „rohantunk” vissza az öltözőbe.
– Várjatok – jött utánunk valaki. – Ti nyertetek.
– Kizárt dolog – nevettünk.
– Csak ti öltöztetek be.