Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Az én iskolámban a zene: lételem volt mindig is. Mintha csak infúzióban ránk-az iskola tanulóira, lelkes tanáraira, dolgozóira, s igazgatóinkra- lett volna kötve, hogy minden percünkben és óránkban átáramoljon rajtunk ez a csodás, végtelen, kábító mágia.
Mert amit szavakban nem lehet megfogalmazni, azt ki tudja mondani a zene…
       A mi konzinkban igazán családias volt a hangulat. Kis létszámúak voltak az osztályok, mindenki ismert mindenkit, a szünetekben a folyosókon pezsgő élet folyt, ki-kihallatszott egyes tanulók szünetbeli gyakorlása, vagy az osztálytársak közös éneklése, nevetgélése. Délelőtt közismereti tárgyakat tanultunk, délután pedig kezdődött a „második műszak” a zenei tantárgyak oktatása.

     Mindenki tanult zenei alaptantárgyakat: zeneelméletet, zeneirodalmat, kötelező zongorát, partitúraolvasást, s mindenki járt vagy zenekarra vagy kórusra. Ezen felül még volt egy szakod is, ami újabb tanulmányokkal járt, itt készítettek fel leendő szakmádra leginkább. /Pl. zongorista, trombitás stb./ Én hangtechnika szakon végeztem, ami egy világszerte egyedülálló szak, hiszen a stúdiófelvételekhez szükséges műszaki ismereteket tanít, s felkészít a leendő hangmesteri, hangmérnöki pályára.
Sosem felejtem el, hány „munkaórát”töltöttünk a „Papa” és „Mama”csatlakozók, zengetőgépek, keverőpultok társaságában, mikor az iskola stúdiójában hangfelvételeket készítettünk egy-egy osztálytársunk koncertjéről. Máig sem tudom, mi izgultunk-e jobban, ott a stúdió kis szegletében, vagy az, aki épp lent a vizsgabírák előtt próbálta a legjobbat kihozni magából.

     Megmondom őszintén elég speciális légköre van az iskolámnak. Én például már hajnalban az iskolában lógtam, -reggel 7-től már lehetett zongorás gyakorlótermek kulcsaiért sorban állni-, s késő este a kórus próbák /este 9 óra/ után is alig akartam hazamenni. Ott tapasztaltam meg igazán, hogy milyen az, ha a karmester int… Ott elkezdődik valami, a hangok, a szólamok s a zenekar kísérő hangszerei /összpróba/ hirtelen a nagy kusza hangolásból egymásra találnak, s egy új dolog születik.   Számtalanszor tapasztaltam iskolámban, hogy ez a különleges nyelv, a zene kapukat nyit, és nemzetközi.
     Mindenki meg tudja érteni az aprócska csecsemőtől a szép korú felnőttekig. Erről személyesen is meggyőződhettünk a legendás tihanyi táborokban, amit szintén az iskolám szervezett. Sokan ide már családostul érkeztek,s még az apróságok is felettébb élvezték, néhányszor táncukkal kísérték próbáinkat, előadásunkat, vagy szerepeltek velünk együtt a színpadon az operaelőadások alkalmával./Tihanyi ünnepi játékok./ 
A zene infúziója mondhatom jól megfertőzött, s zenésznek lenni jó.
Ma már - a főiskolai tanulmányaim után- én vezetek kórust, s én viszem összpróbára az Oratóriumkórusba kicsi tanítványaimat, hogy ők is átélhessék azt a katartikus élményt, amit én egykoron, s ugyanott, a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolában. Csak annyit üzennék egykori iskolámnak: köszönöm!

Sendula-Mike Alexandra Léna.